derelict.hu – Kostyó-Fehér Nándor

HDR. ismerősen hangzik? biztosan. különböző képmegosztókon százával, ezrével találhatsz képeket, amiket HDR cimkével aggatott fel az alkotó, de még csak közel sem mennek annak valós jelentéséhez – legtöbbjük nem más, mint automata tone-mapper programokkal feldolgoztatott túlszinezett giccshalom az ezekre jellemző halo-effektekkel (amik önmagukban nem is igényelnének nagy dinamikát). na de akkor mi is ez az egész?

a digitális képekről röviden

a digitális képfeldolgozásban egy képpont szinét és intenzitását három összevető határozza meg: a vörös, a zöld és a kék (additív színkeverés) színek intenzitásértékei. a megjelenítőd ezekből egyenként 256 különböző árnyalatot tud megjeleníteni, ami összegészében 16.7M (24 bit szóhosszúság) lehetséges variációt eredményez. ennek a kilencvenes években volt is egy elnevezése – “true color” (szemben az akkor még használatos “hi color” móddal, ami csak 65.536 árnyalatot volt képes megjeleníteni) – melyet az adta, hogy elméletileg az emberi szem képtelen 16.7 millió árnyalat között különbséget tenni. persze ez közben változott, hiszen ha monokrómban nézzük, akkor már csak 256 árnyalat jut egy színre és az bizony csoffadtkevés.

kijelenthető viszont, hogy fotók és “nagyobb jelsűrűségű” képek esetén ez nem okoz gondot, megjelenítésre elég a 24 bit. rögzítésre már annál kevésbbé, hisz a legritkább esetben szoktunk nyers képeket publikálni, a legtöbb téma megkívánja az utólagos feldolgozást, ahol a képkarakter módosítása komolyan igényli a többletadatot.

miért?

a HDR elméletileg egyetlen célja (eltekintve a giccs-műanyag alkotási kényszertől) az, hogy kiegyenlítsük a nagyobb intenzitás eltéréseket, pl a bebukott, vagy kiégett részekbe részleteket hozzunk, vagy láthatóbbá tegyünk részeket – illetve hogy információt szolgáltasson mindehhez.

bizonyos témáknál a bebukás-kiégés elkerülhetetlen, hisz adódhat olyan szituáció, amikor akkora kontrasztkülönbségek vannak a megvilágításban, hogy a digitális kameránk kb 6 fényértéket felölelő érzékenysége nem tud vele mit kezdeni. az emberi szem másképp működik; jobbára mindig azt látjuk megfelelően világosnak, ahova nézünk – azonban ez az adaptáció annyira gyorsan megy végbe, hogy szinte mit sem érzékelünk belőle. a fotó utólagos nyomatán is próbálhat ilyet tenni a szemünk, ott viszont sajnos semmilyen részlet nem kerül elő a túl sötét, vagy túl világos részekből.

bracketing

a szükséges többletadat viszonylag adott. ha a kompakt kamerák és a tükörreflexesek különbségeit nézzük, a legtöbb kompakt/bridge csak 8 bitet rögzít csatornánként, a dslr gépek ma már 12-16 bit között mozognak – ez már több, mint amit a megjelenítőnk mutatni képes (gyakran előfordul, hogy egyetlen alacsony érzékenységgel lőtt RAW-ból is soksok plusz részletet lehet még kinyerni minimális zajosodással). megjegyzendő, hogy a valódi HDR 24-32 bit/csatorna dinamikát ölel fel (72-96 bites teljes dinamikatartománnyal) és ezt a jelenleg kereskedelmi forgalomban kapható kamerákkal (egy expozícióból) nem tudjuk elérni.

megoldás lehet, ha “bracketelünk“, azaz több eltérő expozíciót csinálunk ugyanarról a témáról – nagyjából ahogy a szemünk is dolgozik – jellemzően hármat, -2EV, 0EV, +2EV kompenzációkkal. ez már elegendő pluszinformációt fog hordozni az eredetileg bebukott/kiégett részeken ahhoz, hogy utólag részletekkel töltsük meg. a legtöbb bridge támogatja a funkciót, a tükörreflexes gépeknél pedig talán csak a belépőszint legalja nem tud többszörös expozíciót készíteni.

ha ez megvan, lesz már annyi információnk, hogy a túl világos részeket sötétítve (vagy a túl sötéteket világosítva) részletek jelenjenek meg (feltéve, hogy a használt program képes ilyen művelekre 32bit/csatornás képek esetén).

tone-mapping?

inkább ne. abból születnek az izzóélű, neoneffektes műanyagok, kozmikus sötétfoltok előtt úszó felhők, túlszaturált színek. a tone-mapperek általában akkor adják a legjobb eredményt, ha lokál adaptív módban használjuk őket, azaz felbontják a képet kisebb-nagyobb foltokra a lokális fényességük alapján, és ezeken végeznek utólagos kontrasztkiegyenlítést. ez a módszer elég hatékony, de az alakzatfelismerés híján a foltokat elég szabadosan mossák át egymásba, ez eredményezi az átfolyásokat a sötét-világos részeken.

a módszer™

a lehető legfapadosabb módszer (a legtisztább is): a korrekten exponált képre (0EV) rétegekben rákeverni maszkokkal a másik két képet (-2EV és +2EV). így mindenképp olyan eredmény születik, amit várunk, és a hdr-t is aszerint alkalmazzuk, ami a célja lenne. a módszer még azt sem igényli, hogy a képeket egy valódi nagydinamikájú változatba egyesítsük, dolgozhatunk simán 16 bites módban, a photoshop legtöbb eszköze is működőképes marad így (32 bitben igen sok limitációba ütköznénk, a “merge as HDR” pedig mindenképp 32 bites állományt eredményezne). persze ez a megoldás mindenképp időigényesebb és több gondolkodást is igényel (nomeg némi kézügyességet és rutint az ecsethasználatban), mint egy automatikus tone-mapper használata, de a végeredmény magáért beszél – és a világot is megóvhatjuk egy újabb szürreális színorgiától.