derelict.hu – Kostyó-Fehér Nándor

amennyire visszaemlékszem, a fotózásaim a közelmúltban mindig egy képről szóltak. bármennyit is lőttem, bárkit, bárhol is fotóztunk, mindig egy kép volt az, ami utólag meghatározta az egészet. van úgy azonban, hogy az e meghatározó kép jön, üt, és vége az egésznek, felesleges már tovább fotózni; pont ez volt Anettel ma, Csepelen.

délután 3, szakadó eső

a közel két hete leszervezett fotózást pkatával karöltve végeztük ma is. az időjárás ordenáré volt, de valamennyire bele volt már kalkulálva a szervezésbe; jobb ötlet híján és lehetséges beltér reményében újra a csepeli gyártelepre mentünk, egyrészt a felfedezés vágyával (új, könnyebben megközelíthető csarnokokat keresve), másrészt az ismert helyszín biztonságával. sétáltunk is vagy fél órát az “ipari park” utcáin (miután elnéztük a hévmegállót), de az egyetlen könnyen behatolható épület amit találtunk túlságosan ingerszegény volt ahhoz, hogy maradásra késztessen minket. maradt így már a jól bevált csarnok, meg a szokásos létrázás.

Anett már itt tanubizonyságát tette dedikáltságának (kis biztatás után, persze), mert tériszonya ellenére felmászott és aláereszkedett velünk az omladozó épületbe. bent nem meglepő módon helyenként masszív tócsák fogadtak, a tetőtől nehéz is lett volna elvárni, hogy maradéktalanul kint tartsa az esővizet.

hangolka

ki is néztük rögtön egy sarkot, ahol kvázi piedesztálként állt ki egy betonkocka a vízből, körülötte málló vakolat és egyéb ismeretlen szubsztanciák. itt neki kezdtünk a “szokásos” modellfotóknak, afféle bemelegítés gyanánt. kis vakupróbálgatások, pózok, ötletelés, modellrehangolódás.

általában ennek az első órának-félórának az eredményével nem is nagyon szoktam foglalkozni, nem mérvadó. viszonylag gyorsan ott is hagytuk azt a részt és körbenéztünk, amikor hátul megláttam azt a ( már sokszor észrevett, megkerült, mellőzött ) vasszekrényt, amiben most az otthagyott papírdobozok – az eső és a magas páratartalom miatt – a szokásosnál kicsit lazább állapotban voltak.

beültetve, kitaszítva

“be kellene oda másznod” – az első reakciót le sem írom. Kati finoman meglepődött, Anett csak nézett “bizonyára viccelsz” tekintettel, én pedig a lehető legkomolyabban állítottam, hogy az ott bent, az jólesz. a fejembe pattant ötlet ugyanis egyszerű volt: viszonylag mini ruhás nőci a szekrény mélyében, magatehetetlen pózban várja az enyészetet, mint egyfajta élettelen próbababa.

igen, a szekrény alja koszos ( statisztikailag mindenképp ), sőt kissé nyirkos is kellett hogy legyen. mégis, minimális meggyőzés után Anett olyan határozottsággal lakta be kis személyes poklát, mintha csak ezért jöttünk volna. én közben vakukat a helyükre, és csináltam pár képet az eldobott babánkról, de valami nem stimmelt; az 50/1.4 fix túlságosan “műszaki rajz” módjára adta vissza az egészet, hiányzott a plusz. Katinál a 18-70-es kitoptikával felszerelt d80-am volt; le is akasztottam róla gyorsan; az eredmény fentebb.

nincs tovább

és nem is volt. persze fotóztunk ezzel a beállítással beültetéssel pár képet, de innen már nincs tovább. egyrészt Anett koszos lett, mint aki egész nap szenet lapátolt, másrészt ebben a képben egymagában benne volt az egész nap összes lehetséges ötlete és elborultsága. persze volt még egy ruhacsere, és csináltunk egy-két portrét kicsivel arrébb (azért ott is van egy kedvenc), de ez mindenkiből kivett annyit, hogy nyugtázzuk a napot.

pakolás volt már csak, szépen lassan, komótosan, aztán kis létrázós-kimászós. Anettnek hála a kijáratnál már Drummer várt minket kocsival (kösz!), így nem kellett halálkoszosan hazáig élvezni a bkv lehetőséget.

és igen, mindezt egyetlen egy képről írtam.

a másik oldal

Anett a következőképp fogalmazta meg:

Bárhova kell mennem, induláskor mindig azt hiszem, hogy késésben vagyok. De nem… amikor ezt hiszem, akkor szoktam időben érkezni. Mások viszont tényleg késnek, pl. 35 percet. Így tett Nándi. Kezdtem szidni is őket smsben, de akkor érkeztek pont szerintem kicsit félve, hogy ideges vagyok.

Nehezen indult a fotózás; az nem elég, hogy szerencsétlen típus vagyok, de vonzom is a szerencsétlenséget. Kiderült, hogy Nándi és Kata is bénázós típus (sosem mentünk még hévvel… – *d). Így tovább mentünk egy megállót a hévvel, aztán esőben sétáltunk. Engem nem zavart, hoztam esernyőt, ők viszont szétáztak. Nem osztottam meg velük az esernyőm, mert 1. késtek, 2. engem fognak fotózni. :D

Helyszínre megérkezve megijedtem, hogy tűzlétrákon kell mászkálnom a tériszonyommal… de igazából felfelé nem is volt ijesztő, csak lefelé. De túléltem, ezután jött még csak a java. Minden tiszta kosz volt ugyebár, Katát fogasként használva öltözgettem át, de a végeredmény az lett, amire vártam, koszos lettem. De nem számítottam arra, hogy majd ennyire az leszek. Eleinte furán éreztem magam, most nehezen oldódónak tűntem, de csak az utazás során. A mászás feoldott. :D

Arra se számítottam, hogy hemperegni fogok a mocsokban, mivel próbáltam vigyázni, hogy a hozott ruhákat ne koszoljam össze. De azért csináltam meg, mert érdekelt, milyen kép sülne ki belőle.

Nem hittem volna, hogy valaha magasban fogok mászkálni így meg a féltett ruhámban feküdni a koszban, Nándinak nagyon jó a rábeszélőkészsége, ill. az ember mellette nem érzi ezeket a dolgokat akkora bajnak, akadálynak, mint alapból tenné.

Jó kis fotózás volt, jól éreztem magam. :)