derelict.hu – Kostyó-Fehér Nándor

” I have a couple of hours, if you want to make pic. in Szentendre”.

kb így kezdődött az a vasárnap délutáni fotózás, amit az eddigi “pályafutásom” egyik legszebb modelljével sikerült átélni; a vicc az egészben, hogy mindez 16 órakor hangzott el, tehát irtó gyorsan kellett szentendrére jutnom, ha nem akartam végigvakuzni az estét.

a nyóckerből mindez kb másfél óra alatt meg is van (->blaha -> batthyányi -> szentendre), még várni is tudtam rá egy keveset (ott róttam a köröket 6 kilogramnyi cuccal a hátamon, lámpaálvánnyal a kezemben), mert kb hatra érkezett a főtérre.

“where should we go?” – kérdezte, de végül arra jutottunk, hogy keresünk pár fotogén helyet, mert bár ugyan lett volna 2 órám útközben koncepciót gyártani, de valahogy mégis úgy érkeztem, hogy jobbára az improvizációs képességeimre voltam kénytelen hagyatkozni. ennek a fotózásnak konkrét célja végülis még nem volt; egyfajta bemelegítő gyanánt kerítettünk sort az egészre, későbbi közös együttműködés érdekben. egyetlen kikötés  azért volt; a háttér nemlehet “sweet”, mert ő bizony már “sweet” önmagában is, és jobb lenne valami konktraszt a képre, mint tömény “sweetness”.

találtunk egy klassz lépcsős sikátort, illetve egy bontott homlokzatú épületet, amit nem igazán tudtunk megközelíteni, azután végül – a sikátort estére akartam – egy templomkertben kötöttünk ki. igaz, hogy már negyedhét környékén zárva volt, de egy nyitva maradt kapun sikerült még beslisszolni és kb egy-másfél órát bent tölteni, amig a gondnok végül ki nem tessékelt.

a bemelegítő első pár (tucat) fotó után már egész jól rápörögtünk a történetre – imádok olyan nővel dolgozni aki képben van magát illetően, sőt, ötletei is vannak, illetve minden tudásával segít az enyémek megvalósításában, hiszen erről szól az egész. persze a munkát némiképp nehezítette a kommunikáció nyelve (angol), mivel ő magyarul, én pedig oroszul nem értek; angolul viszont többnyire megértettük egymást, ami pedig nem ment szavakkal, az sikerült kézjelekkel.

kinéztünk egy lépcsős feljárót, helyes kis kőkorláttal, ott lőttük a fotók oroszlánrészét, hol ő volt fent, hol én álltam a korlát szélén lefelé célozva, kihoztuk a helyszínből, amit lehetett. mázlimra nem volt szél egyáltalán, így teljes nyugalommal tudtam ernyőtnyitni a vakunak – belegondolva, villanó nélkül már sehova se megyek.

hálisten nagyjából már végeztünk, mire távozni voltunk kénytelenek; a kinézett sikátor felé sétálva találtunk rá egy borostyánlevéllel durván átfutott falra; a lemenő nap fényével gyönyörűen eltudtunk játszani ott is. persze itt nem időztünk olyan sokat, egyrészt mert kezdett már későre járni és igyekeztünk a sikátorhoz, másrészt Ekaterina szabadideje is kezdett végessé válni.

ezután már csak egy félórás-órás kávézás következett, ahol átnéztük az elkészült fotókat, megbeszéltük a tapasztalatokat, illetve kiszórtuk a számára nem megfelelőket – így én kb 55 képpel mentem haza, hogy hajnali kettőig retusáljak; mert ugye addig üssük a vasat amíg meleg… a végeredmény végül kb 20 fotó lett, amivel mindketten maradéktalanul elégedettek voltunk.

postban szereplő képek helyszínei

a set képei